A kemoterápia megkezdése előtt minden alkalommal vért vettek, hogy ellenőrizzék, a szervezetem és az immunrendszerem elég erős-e a kezeléshez, illetve nincs-e jelen valamilyen fertőzés. Attól függően, milyen típusú kemoterápiáról volt szó, ez vagy néhány nappal korábban történt, vagy akár fél-egy órával közvetlenül a kezelés előtt.

Két különböző kemoterápiát kaptam. Először 4 ciklus epirubicint, amit élénkpiros színe és hírhedten nehéz mellékhatásai miatt sokan csak „vörös ördögnek” neveznek. Ezután következett a tervezett 12 alkalom paclitaxel, amelyből végül „csak” 9-et kaptam meg.

Míg az epirubicint kéthetente adták a hosszabb regenerációs idő miatt, addig a paclitaxel heti rendszerességgel történt. Az első esetében a vérvételek napokkal korábban zajlottak, a másodiknál viszont közvetlenül a kezelés előtt. Sosem kérdeztem meg pontosan, miért, de feltételezem, hogy ez a két kezelés eltérő intenzitásával függ össze.

Ha a véreredmények nem érnek el bizonyos szinteket, a kezelést elhalasztják, amit érdemes számításba venni a teljes kezelési idő megtervezésekor. Nálam ez véreredmények miatt nem fordult elő, viszont más okokból igen (mellékhatások, kórházi képzés).

A vérvétel mellett ellenőrizték a vérnyomást, pulzust, oxigénszintet és testhőmérsékletet is. A testsúlyomat szintén figyelték. Minderre azért van szükség, hogy megfelelő dózist kapj, és hogy biztosak legyenek benne, hogy nincs olyan fertőzés a szervezetedben, amely a már amúgy is elkerülhetetlen kockázatokat tovább növelné. Még ha valami nem is tökéletes, a kezelést akkor is javasolhatják – de mindig dönthetsz úgy, hogy kihagyod, ha nem érzed magad elég jól hozzá.

Miután megmérték az értékeimet, egy kényelmes, lábtartós kezelőszékbe ültem. Ugyanabban a teremben többen is kaptak kezelést, és sajnos – valószínűleg fertőzésveszély miatt – senki sem jöhetett be velem.

Ezután egy nővér előkészítette a portomat. Alkohollal fertőtlenítette, majd behelyezett egy tűt, ami egy egész életében tűfóbiás embernek, mint én, meglehetősen félelmetesnek tűnt. Furcsa módon az első alkalommal nem fájt különösebben, később viszont egyre inkább, ezért lidokainos krémet írtak fel, ami teljesen megoldotta ezt a problémát. Ezután átöblítették a portot, ami nem kellemetlen érzés – inkább csak furcsán hűvös.

Hidegsapka

Ezután következett a hidegsapka, amelynek célja, hogy legalább a haj egy részét megőrizze. Én ezt leginkább úgy tudnám leírni, hogy „pokol 13 felvonásban” (ennyi kezelésem volt összesen). Vagy inkább 12 és fél, mert furcsa módon az első alkalom nem tűnt annyira borzalmasnak. Ezt az adrenalinnak tudom be – valószínűleg valamennyire tompította a fájdalmat az egész dolog kezdeti izgalma, de ez csak az én elméletem.

A teljesen opcionális hidegsapkás procedúra azzal kezdődött, hogy bevizezték a hajamat és kondicionálót tettek rá. Ezután a fejemre helyeztek egy nagyon szoros, gumiszerű sapkát, amely valamilyen folyadékkal volt tele. Erre még rákerült egy még szorosabb, sisakszerű külső sapka, hogy még jobban rászorítsa az egészet. Ezt csatlakoztatták egy géphez, amely lehűtötte a folyadékot – és vele együtt a hajhagymákat is.

Meglepett, hogy ez védi a hajat, és nem éppen károsítja, mert gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy télen sapka nélkül nem szabad kimenni, mert kihullik a hajam. Úgy tűnik, ez is csak olyan mint hogy a répától fütyülni fogsz tudni. Mítosz.

De vissza a hidegsapkához. A kezelés előtt azt tanácsolták, hogy körülbelül egy órával korábban vegyek be két paracetamolt a kellemetlenségek enyhítésére (én inkább brutalitásnak nevezném). Ezt egyszer sem hagytam ki, de számomra az általa okozott fájdalom volt az egész kezelés legtraumatikusabb része.

Olyan érzés volt, mint amikor gyerekként egy jégkockát a halántékodhoz nyomsz a fagyasztóból – csak míg azt harminc másodperc után elhúzod a csípő fájdalom miatt, itt ezt körülbelül 2,5–3 órán keresztül kellett elviselni az egész fejemen, ráadásul erősen összeszorítva.

Azt mondják, az első 20 perc a legrosszabb, mert utána elzsibbad a fejbőr… nos, nem tudom. Nekem inkább csak akkor tűnt elviselhetőbbnek, amikor már tudtam, hogy hamarosan vége lesz. Minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy ezt soha többé nem csinálom végig, bármi történjék is.

Hogy akkor mégis miért folytattam? Mert mire elérkezett a következő kezelés, lenyugodtam, és láttam, hogy másoknak szinte azonnal kihullott az összes hajuk, míg az enyém inkább diffúzan ritkult. És akkor mindig arra gondoltam: ha már eddig ennyit szenvedtem vele, most tényleg feladjam? Próbáljuk meg még egyszer. Így jutottam el végül mind a 13 alkalomig.

Azt viszont nem mondom el, milyen gondolatok jártak a fejemben a 12. és 13. alkalommal, amikor ismét rápréselték fejemre azt a rémséget – nyomdafestéket nem tűrne, és nem lenne fair azokkal szemben sem, akik valójában semmiről sem tehettek –, de végigcsináltam, és erre nagyon büszke vagyok.

Persze lehet, hogy másnak nem ennyire szörnyű. Én például a fodrásznál sem szerettem soha, ha a hajammal foglalkoztak. De kellemesnek szerintem senki sem találja – a körülöttem lévők többsége hamar feladta vagy eleve nem vállalta.

A fájdalmon kívül nagyon fázik tőle az ember. Én vittem magammal elektromos takarót, és nálam legalábbis a szorító fájdalom teljesen tönkretette a koncentrációmat a hidegsapka alatt. Nem tudtam olvasni, és beszélgetni sem igazán volt kedvem.

Nem tudom, választanám-e újra a hidegsapkát, ha valaha ismét kemoterápiára lenne szükségem. Annyi hajam megmaradt, hogy összefogva senki, aki nem ismert, nem mondta volna meg rólam, hogy kemoterápián megyek keresztül – ezért hálás vagyok –, de kiengedve így is látható volt a ritkulás.

Volt egy váratlan hatása is: ahelyett, hogy az összes hajam kihullott volna és egyenletesen nőtt volna vissza, az új hajszálak teljesen random időpontokban kezdtek nőni a megmaradt tincsek között, ami… elég érdekes látványt eredményezett.

Egy pozitív meglepetés viszont az volt, hogy nem okozott fejfájást. Mivel krónikus migrénnel élek – volt időszak, amikor havonta akár 20 fejfájásos napom is volt –, kezdetben nem is igazán ajánlották a hidegsapkát, és biztos voltam benne, hogy emiatt nem fogom bírni. Úgy tűnik azonban, hogy a hiúságom, illetve az aggodalmam amiatt, hogyan reagálnának a gyerekeim – különösen az autista fiam – a megváltozott külsőmre, végül átsegített rajta.

Neuropátia megelőzése

A kemoterápia előtt hűtőkesztyűt és hűtőzoknit is vásároltam, amelyek elvileg segíthetnek megelőzni a paclitaxelhez gyakran társuló neuropátiát. Végül azonban csak egyszer vagy kétszer használtam őket, mert a hidegsapkával együtt ez már egyszerűen túl sok volt számomra.

Sajnos kialakult nálam bizonyos fokú neuropátia, de őszintén szólva képtelen voltam még több hideget elviselni, ezért emiatt nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni.

A hidegsapkával ellentétben ezeket nem a kórház biztosította – viszont a fagyasztóban tárolták nekem.

Premedication – előkezelés

A hidegsapkát körülbelül fél órával a kemoterápia előtt tették fel, és még a kezelés befejezése után is viselni kellett körülbelül egy órán át (paclitaxelnél), illetve másfél órán keresztül (epirubicinnél).

Miután eltelt az első fél óra, elkezdődtek az infúziók az előkezeléssel. Ez egy szteroidokból, hányinger elleni gyógyszerekből és antihisztaminokból álló „koktél” volt, amelynek célja a rettegett mellékhatások csökkentése volt.