A mindennapi hősök

Vannak emberek, akik alapjaiban formálják azt, akik vagyunk. A családunk, a szűk környezetünk, azok, akik mellett felnövünk. Belőlük épülnek fel a legmélyebb mintáink, hozzájuk kötődnek a legerősebb érzéseink.

Most mégsem róluk szeretnék írni.

Hanem azokról az emberekről, akiktől valamiért semmit nem vártam, mégis életre szóló nyomot hagytak bennem. Azokról, akik életem kritikus pillanataiban egyetlen mondattal, gesztussal vagy csendes kedvességgel adtak erőt. Ők az én hétköznapi hőseim.

És örülök, ha most egy kis képzeletbeli emlékművet állíthatok nekik.

Kati néni

Gyerekként mindig úgy éreztem, kilógok a környezetemből — kívülről és belülről is.

Szőkébb voltam, mint az osztálytársaim többsége. Valahol a világban ez talán privilégium, de ott és akkor inkább céltábla volt. „Tejfölös fejnek” csúfoltak, később pedig én lettem az, akire ujjal mutogattak, amikor mindenki a „szőke nő” vicceken nevetett.

Korán kezdtem sminkelni. Nem hiúságból. Inkább egyfajta páncélként viseltem.

Az iskolában ezt nem minden tanár nézte jó szemmel. Volt, aki az egész osztály előtt tartott prédikációt arról, mennyire helytelen a smink. Olyan is akadt, aki kiküldött, hogy mossam le. Aztán amikor visszamentem, és még látott rajtam halvány nyomokat, újra kiküldött, hogy csak akkor jöjjek vissza, ha „rendesen lesikáltam”.

A mai napig nem értem, mit nyer valaki abból, hogy kis tinédzsereket aláz meg.

De szerencsére volt egy másik tanár is.

A rajztanárom, Kati néni egyszer diszkréten félrehívott. Nem megszégyenített. Nem kioktatott. Egyszerűen elmagyarázta, hogy azok a nők, akik sminkelnek, kis tükröt hordanak maguknál, időnként megigazítják a sminkjüket, hogy ne kenődjön szét — és azt is megmutatta, hogyan lehet ízlésesen, finoman használni.

Abban a pillanatban úgy éreztem, végre valaki lát engem.

Nem bántani akar. Nem megszégyeníteni. Hanem segíteni.

A jelenet a mai napig előttem van. És valahányszor meglátom Kati néni képét a Facebookon, hálával gondolok rá.

Erzsi néni

A következő hősöm Erzsi néni volt, aki biológiát tanított, emellett kineziológiával is foglalkozott.

Tinédzserként különösen nehéz időszakon mentem keresztül. Egy konfliktus miatt ott kellett hagynom a megszokott iskolámat, és nagyon nehezen találtam a helyemet az új közegben. Anyukám kérte meg Erzsi nénit, hogy segítsen.

A kineziológia érdekes dolgokat hozott felszínre, valamennyit talán segített is. De ami igazán örökre bennem maradt, az nem maga a módszer volt, hanem egy mondat.

Zárkózott gyerek voltam. Bár volt lázadó korszakom, sosem tartoztam a népszerű emberek közé. Valószínűleg ezért is volt olyan nehéz a beilleszkedés.

Az egyik alkalom végén, minden előzmény nélkül, amikor már éppen indultam volna haza, Erzsi néni utánam szólt:

— Ide figyelj! Egy dolgot jegyezz meg. Látom, hogy visszafogott vagy, és lesznek emberek az életben, akik emiatt nem értékelnek majd eléggé. Én is ilyen zárkózott vagyok, tudom miről beszélek. De most és mindörökre jegyezd meg: értékes és fontos ember vagy. Pont így vagy jó, ahogy vagy. Soha ne akarj más lenni.

Ezek a mondatok velem maradtak egy életre.

Erzsi néni már nincs közöttünk. A halálhíréről is a Facebookon értesültem.

Isten nyugosztalja.

Tamás

Már a húszas éveimben jártam, amikor a sors — és a kíváncsiságom — összehozott Tamással, aki rabbi volt.

Sok vallási vezetővel ellentétben ő nyitott volt arra, hogy más vallású emberekkel is őszintén, elfogadóan beszélgessen. Nekem és egy később közeli barátnőmmé váló lánynak teljesen ingyen tartott egy mini kurzust, amely során megismerkedtünk a zsidó vallással és egy kicsit a nyelvvel is.

A kurzus után meghívott minket a heti Tóra-magyarázó alkalmakra. Ezek különleges esték voltak. Keresztény papok, vallásos zsidók, tanulni vágyók és egyszerű érdeklődők együtt hallgatták, ahogy Tamás magyarázza az eredeti héber szöveget.

Utána, aki akart, részt vehetett a pénteki szertartáson is.

Tamással idővel mély barátság alakult ki köztünk, ami haláláig tartott.

Ő tényleg mindenben segített, amiben tudott — mindenféle hátsó szándék nélkül. Ritka, tiszta lelkű ember volt. Olyan valaki, aki önzetlenül adott tudást, figyelmet és kedvességet.

Gyuri bácsi

Tamás ismertetett meg Gyuri bácsival, aki már a kilencvenes éveiben járt, amikor találkoztunk.

Zsidó származású katolikus pap volt, akit előbb a náci, majd a kommunista rendszer üldözött. Ő azonban mindkettővel szemben embereket mentett — sokszor saját életét kockáztatva, hamis papírokkal.

Élete nagy álma az volt, hogy létrehozza a keresztény–zsidó megbékélés házát. Többször próbálta megvalósítani, többször vásárolt ehhez ingatlant is, de azokat mindig mások önző érdekei térítették el az eredeti céltól.

Valamiért bennem látta azt az embert, aki talán egyszer még megvalósíthatja ezt az álmot.

Soha nem találkoztam még ilyen elképesztő elszántsággal ilyen idős emberben. Önmagában ez is lenyűgöző volt. Az pedig, amit az élete során véghez vitt, egyszerűen hősiesség.

Egy mondata különösen megmaradt bennem.

Azt mondta, őszintén reméli, hogy a katolikus egyház egyszer engedélyezi majd a papok házasodását, mert ez a szabály neki rengeteg szenvedést és magányt okozott egész életében — és nem szeretné, hogy másoknak is ugyanezt kelljen átélniük.

Sem ezt nem érhette meg, sem a nagy tervének megvalósulását.

Röviddel a találkozásunk után meghalt.

De előtte még eltölthettem vele egy hosszú hétvégét a bakonyi kis házában. Hallgattam a történeteit, együtt terveztünk, beszélgettünk.

Nem vagyok sírós típus.

De ott, akkor, meghatódtam.

A másik Erzsi néni

És volt még egy Erzsi néni.

Ő kézimunkát tanított nekem. De nem ezért vált fontossá az életemben.

A holokausztban elveszítette három kisgyermekét, a férjét és szinte az egész családját. Csak azért maradt életben, mert gyönyörű hímzett terítőket tudott készíteni, amelyeket a náci katonák a feleségeiknek küldtek haza.

A tehetsége tartotta életben.

A háború után hazatért — és szembesült azzal, hogy szinte mindent elveszített.

És mégsem adta fel.

Újraépítette az életét. Újra férjhez ment. Gyermeke született. Aztán a második férjét is tragikus körülmények között veszítette el.

De Erzsi néni még ekkor sem tört meg.

Kilencvenéves korához közel is alkotott, tanított, inspirált másokat. Élni tanított.

Túlélni tanított.

Újjászületés

Ezek régi emlékek.

Mégis végigkísértek az életemen, és most, a jelenlegi nehéz időszakban talán még fontosabbá váltak.

Egy életveszélyes betegség — például a mellrák — nemcsak a testet változtatja meg. Az ember egész világképét átformálja. Ha pedig sikerül túlélni, az valahol egyfajta újjászületés is.

Ahogy Konfuciusz mondta:

„Két életünk van. A második akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy csak egy van.”

Talán most az én második életem kezdődik.

És ebben az időszakban is sokan inspirálnak. Róluk majd egyszer később szeretnék írni — amikor már lezárult ez a fejezet, és biztosan tudom, hogy méltó módon tudok megemlékezni mindazokról, akik segítettek túlélni.

Addig is csendben gondolok rájuk is .

Sok szeretettel.