Ha daganatos betegségek túlélőit megkérdezed, melyik volt a legszörnyűbb része a történetüknek, sokan a diagnózis közlését nevezik meg. Nekem sokkal inkább az azt követő nyolc hét volt az, amit rémálmaimban sem szeretnék újraélni.

Ha a rákot hullámvasúthoz hasonlítjuk – és ez idáig nem találtam hozzá illőbb metaforát –, én ezt az időszakot valamiféle szellem- és hullámvasút hibridjeként képzelem el. (Vajon létezik ilyen?)

Kezdésképp vannak, akikkel ezt a hírt viszonylag gyorsan közölni kell (értsd: néha már másnap), mint például a munkahely, a közeli családtagok vagy a barátok. Ott állsz a friss traumával, izgulsz, hogy végig tudd mondani valahogy anélkül, hogy belezavarodnál vagy elérzékenyülnél, aztán pillanatokon belül azon kapod magad, hogy te vigasztalsz másokat, tanácsokat hallgatsz a halálod tervezésével kapcsolatban (amit eddig még az orvosok sem mertek említeni), vagy a másik fél gyorsan lezárja a beszélgetést, és már érzed, hogy őt nem sűrűn fogod látni a következő időszakban.

A cancer ghosting (amikor kerülik az embert rak diagnózis miatt) a legbrutálisabb és legváratlanabb gyomros a cancer bootcampben, ami megérne egy önálló elemzést, de itt most annyi elég, hogy nem mindenki elég erős ahhoz, hogy melletted maradjon. Természetes szelekció – ami amilyen fájdalmas először, annyira leegyszerűsíti a dolgokat később.

A hírközlésnél azonban előbújnak a rák igazi hősei is, akiknek nem muszáj, mégis ott maradnak, vagy előlépnek támogatóként. Sokszor egy egyszerű ölelés, egy „bármi van, tudd, hogy itt vagyok”, vagy egy időnként dobott SMS a világot jelenti. És sokszor olyan Emberektől (így, nagy E-vel) kapod, akikre nem is gondoltál, és akik innentől kezdve páholyt kapnak a szívedben. Isten áldja őket!

Ahogy egyre többen tudják a rémhírt, azt is ki kell találni, mennyire hozod nyilvánosságra. Mi tolerálhatóbb lehetséges rosszként: ha innentől fogva nyíltan definiálnak, mint „a csaj, akinek rákja van”, vagy ha suttognak a hátad mögött? Pesszimista énem szerint: „ha több mint egy ember tudja, mindenki tudja” – főleg egy kis szigeten –, így illúziókat én nem kergettem. Az első mellett döntöttem, rezignáltan.

Az emberek reakciói azzal is szembesítenek, hogy az identitásod nemcsak meg fog változni, hanem ennek már benne is vagy a közepében, in medias res, ahogy a középiskolában tanítják.

Az eddigi narratívám egy olyan személyről szólt, aki kicsattan az egészségtől (a magyaros panaszkultúra ellenére), lohol, dolgozik, mindent bevállal, két végén égeti a gyertyát, ártatlan élvezeteket hajhász kikapcsolódásként, és minimum a dédunokákig tervez. Most viszont az önkép és a bizonyosság szilánkokra törik: egy pár centis dudor átír mindent egyetlen pillanat alatt. Nagyon nehéz ezt ép ésszel felfogni és lelkileg összerakni, hogy fizikailag nem érzel másképp, mint tegnap, viszont innentől az életedért harcolsz, potenciálisan toxinokkal tönkretéve azt, ami működik – mert egy papírlapon az szerepel: „rák”.

És fogalmad sincs, ki ez az új, immár halálos beteg én. Próbálsz reménytelenül a régi énedbe kapaszkodni, amit negyvenvalahány évig építettél, de mindenki a betegségedről érdeklődik. Ahogy egyre kevesebb egyéb dolog történik veled, igazából nem is nagyon tudsz más újat mondani, és a sors rákényszerít, hogy kiválaszd, ki leszel az új szerepben: hős harcos, áldozat, vagy valamiféle kombinált realitásban igyekszel kötéltáncolni.

Ahogy az ember küszködik a hírközléssel, próbálja feldolgozni, hogy az élet arcon vágta a mortalitásával, és végeláthatatlanul pötyögi a keresőbe, hogy vajon milyen esélyei vannak a holnapra, elkezdődik az innentől örökké tartó bizonytalanság és várakozás is. Az ellenséget ugyanis meg kell ismerni, mielőtt támadni kezdenénk.

A rák nem egy betegség, hanem sok-sok különböző, amelyek kezelése típustól és stádiumtól függ – ahogy a gyógyulás esélye is. De soha semmi sem tuti, és az út minden, csak nem lineáris.

Ez az én érzelmeim színterén úgy nézett ki, hogy folyamatosan vártam: a következő teszteredménynél azonnali halálos ítéletet kapok-e, vagy egy brutális kezelésekkel teli tervet, ami legalább az esélyt megadja a jövőre. Ez azonban nem egy menet volt, hanem az első nyolc hét folyamatos programja: várni a vizsgálati behívót, megjelenni a vizsgálaton (és úgy kinézni, mint egy patchwork vagy tűpárna, ha tapasztalatlan nővért fog ki az ember), várni az eredményre, hívást kapni a tervezett eredményközlés előtt, hogy „még nincs meg, foglaljuk át”, megjelenni az orvosnál rettegve, hogy most jön-e a végső dráma, és egyszerre megkönnyebbülten – hogy „még nem” –, és csalódottan kullogni kifelé a hírrel, hogy „nincs meg minden eredmény, és ami megvan, azt is meg kell ismételni”.

Három ultrahang, két biopszia, egy teljes testes és egy mellkasi MR, CT, két mammográfia után, az idegösszeomlás szélén még egy PET-CT-t is ajánlottak, amihez el kellett volna repülnöm Angliába. Ez már túl soknak bizonyult – időben is, idegsejtben is.

Az elutasításom nem vezetett osztatlan népszerűséghez, de legalább megkaptam a jól megérdemelt (vagy nem) agresszív kezelési tervemet, és a halálos ítélet bizonytalan időre halasztva lett.

Nagy levegő.

Az élet apró örömei.