Valentin napja átlagos szombatnak indult. Írhatnám úgy is, hogy átlagosan bosszantó volt. Annak ellenére, hogy az éjszaka közepéig ébren voltam, reggel korán felébredtem arra, hogy a bal karomat, amin feküdtem, nem érzem. Átfordultam a másik oldalamra, de alig tíz perc után a jobb karom is elzsibbadt. Mivel az átfordulásnál a korábban „béna” karba gyorsan visszatért az érzés, néhányszor még eljátszottam a forgós trükköt, de ahogy égő érzés is csatlakozni kezdett a zsibbadáshoz, feladtam. Ön­szeretet! Csak azért sem kezdek el szentségelni!

Igazából nem is tudom, mire fel érkezett ez a tünet… de a kemo után gyorsan csatlakozott a megmagyarázhatatlan tüneteim hosszú sorához. Vajon a jó öreg alagút szindrómám lépett megint színre, amit a terhességemkor szereztem? A tanulóéveim alatt össze-laptopozott spondylosis? Vagy a kemoterápia során újonnan bezsebelt neuropátia? Esetleg áttét?!?

Ezt gyorsan el is hessegettem, és elmosolyodtam személyiségfejlődésem ezen szintjén. Pár hónappal ezelőtt még a legkisebb viszketést is valami halálos neurológiai deficitként öndiagnosztizáltam, és rohantam az orvoshoz. Most meg, rákdiagnózissal a zsebemben, vállat vonok egy tüneten, ami akár csontáttét is lehetne. Mindegy. Amit nem tudunk, az nem fáj – a legújabb filozófiám. Ha áttét, már úgyis mindegy, majd meggyászolom később. Addig is két marokkal szorítom a reményt és az életet – gondoltam, és feltettem a kávét.

A múltkor az egyik ismert humorista műsorában hallottam, hogy nála mindig addig tart a szorongás, amíg meg nem történik, amitől retteg. Ha már megtörtént, nyugodtan viseli a sorsát, hiszen ettől félt. Most már minek izguljon? Azt hiszem, kicsit én is így vagyok ezzel. Negyvenegy évet rettegtem különböző, életemre törő lehetséges diagnózisoktól, erre amikor megérkezik a „nagyágyú”, úgy meglepődöm, hogy még rettegni is elfelejtek néha.

Ebéd előtt beugrottam a boltba. Tömeg, üres polcok az egészséges szekcióban… ilyen szigeten élni. Most mi a fenét egyek? A felvágott karcinogén, a kenyértől megugrik a glükózgörbe, a sajt meg tejtermék, ami hormonokat tartalmazhat. Melyik, magamnak felállított aranyszabályt rúgjam ma fel? Csörög a telefon. A férjem az. Már két éve külön élünk… hellyel-közzel. Minden próbálkozás az újrakezdésre hatványozottan megbukott, de mégis Valentin nap van, messze a családunktól, és tizenöt évig egy párt alkottunk. Jött az ötlet. Menjünk el ebédelni! Tökéletes!

Az elmúlt húsz perc reménytelen bogarászása épp elég volt ahhoz, hogy kalkulálgatni kezdjem, vajon hány perc további hezitálás vezetne odáig, hogy már a kocsiig se jussak el. Fáradékonyság. Köszi ezt az ajándékot is, kemo pajtás! Lekaptam egy 100%-os kakaótartalmú csokoládét a polcról, aminek az ízét az ismerőseim közül még senki nem tudta megszokni, de én hozzáálmodom az élvezetet, annak reményében, hogy segít a kocsiig eljutni, és mágikus módon kigyógyít a halálos kórból, és már úton is vagyok a találkára.

Robogunk együtt az étterem felé. A férjem vezet, én elfáradtam. A leggyönyörűbb viaszból készült csokor, a barátnőm alkotása, illatozik a kezemben. A férjem hozta nekem ajándékba. Fahéjas almaillat tölti be a kocsit. Magasztaljuk a barátnőm tehetségét, kicsit talán irigyek is vagyunk. Másról nincs mit beszélni. Tizenöt év! Zug a motor. Minden olyan békés, ami ritkán fordul elő köztünk.

Kinézek az ablakon. A tengerpart mellett haladunk el. Az ég kék, a hullámok fodrozódnak, a nap foltokban világítja meg a víztükröt. A távolban egy kőtorony magasodik a tengerből kibukkanó kis szigeten. Párok, családok szépen felöltözve, teljes glancban sétálnak a ritka februári napsütésben a tenger mellett. Boldognak tűnnek. Hogy valóban így van-e, nem számít. A kétely talán még könnyít is a lelkemen. Mint egy előre beállított Instagram-poszt.

Becsukom a szemem, és élvezem, ahogy az arcomra süt a nap a kocsi ablakán keresztül. Elvegyülök az egyetemes katarzisban. Milyen tökéletes pillanat! Nincs holnap… csak most van. A korán jött tavasz teljesen átmelegíti a lelkemet, és nem tudok nem mosolyogni. A szomszéd autóból valószínűleg bolondnak néznek, és az is lehet, hogy csak a hormonjaim játszanak, de mit számít? Szabad vagyok!

A rák felszabadítja a lelkemet a tökéletesség nyomása alól, miközben persze darabokra is tépi azt. De ami nekem most jó, az jó! Ki merne rám szólni? És kit érdekelne amúgy is? Élek – de ki tudja, meddig? Jogom van a pillanat teljességéhez. Az én Valentinom most ez a pillanat, amely épp olyan illékony, mint bármelyik szerelem, de éppen olyan csodálatos is.

Érdekes, ahogy az élet végessége minden irtózatossága ellenére nagyítót tud tartani az elé, ami fontos és ami szép, a körülmények dacára is. Kincs ez, amit a hirtelen elmenők talán sosem tapasztalnak meg. De az is lehet, hogy csak nekem kell ezen az úton keresztülmennem ahhoz, hogy végre felfogjam az élet értékét.

Most már csak azért imádkozom, hogy minél tovább túléljek, és minél több Valentin-pillanatom legyen – amihez már herceg sem kell fehér lovon, csak az, hogy maradhassak.